Első számú sorskérdésünk
Negyven év óta gyorsuló iramban pusztul a magyarság, elégtelen az utánpótlás, elvénülőben a társadalom, vészesen sorvad az életerő, s a nemzeti jövő fogyasztása, fölélése törvényesített politikai gyakorlat. A kádári egypártrendszerben még történt kísérlet a pusztulás fékezésére (gyes, 1973-as kormányprogram), de ezek a tétova kísérletek a népesedéspolitika önpusztító lényegét nem érintették.
Negyven év óta történelmi méretű s helyrehozhatatlan a pusztulás. Jellemzésül csak egyetlen adat: a nyilvántartott s a nyilvántartásban nem szereplő -szerényen becsült művi abortuszok száma ez idő alatt mintegy hét millió. Mérhetetlen viszont számokkal a magánéletet és a közéletet egyaránt elfertőző erkölcsi züllés.
Az úgynevezett rendszerváltás a népesedéspolitikában sem jutott el a szükséges, várva várt fordulatig, sőt az utóbbi négy év politikája sorozatban hozta azokat az intézkedéseket, melyek mindennél inkább a gyermekes családokat sújtották. Az agyonreklámozott Bokros-program látványosan a nemzeti jövőt vette célba “megszorításaival”: a gyermeket, az anyát, a családot, a közoktatást, az egészségügyet. Egymást érte a gyermekes családok kontraszelektív megsarcolása: hangsúlyozottan a gyermekeiket gonddal, tisztességgel nevelő középrétegeké. Törvények, rendeletek, hatalmi megnyilvánulások egész sorában tetten érhető az eltökélten családellenes, a magyarságot, mint népet pusztító, életfeltételeit – munkalehetőségeit, tulajdonosi pozícióját – szűkítő politikai gyakorlat.
Példa nélküli mind Európában, mind a fejlett világban kirívóan családellenes, a gyermeknevelést keményen büntető adópolitikánk, mely a gyermekek létminimumát fedező jövedelmeket ugyanúgy adóztatja, mintha azokat külföldi nyaralásra vagy élvezeti cikkek vásárlására költenék. Az elemi szükségletekhez s a teherbíráshoz végképp nem igazodó, képtelenül igazságtalan adóterhelés drámai módon aláásta az adómorált, s erkölcsileg megalapozta a feketegazdaságot.
Eltörölték a minimálisan szükséges lakótér adómentességét, így a gyermekszobák évi adóterhe pl. 900,-Ft/m2 – erre sincs példa sehol a civilizált világon. Ráadásul Magyarországon az állam egy fillérrel sem támogatja közpénzből a gyermeknevelést, minthogy a családi pótlék, gyes költségei bőségesen fedezhetők a gyermeknevelési költségekre kirótt SZJA, ÁFA és TB bevételekből.
A gyermeknevelők szociális jövedelmének a forrása tehát a gyermeknevelésre kirótt, a saját zsebükből befizetett adó. A kormány egyszerre fosztotta meg a családi pótléktól, segélyektől és munkalehetőségtől a családok jelentős részét, ma a gyermekek 40 %-ának a létminimumon is bizonytalan az ellátása, négy – vagy több gyermeknél ez az arány már kétharmados. Ezek a gyermekek éhesen mennek iskolába, fejletlenek – felserdülve, katonai szolgálatra harmadrészük alkalmatlan, sem a nyelvtudásban, sem az informatikában nem készülhetnek föl a kor színvonalán. Még segédmunkásnak sem lesznek alkalmasak az Egyesült Európában az ifjúságnak ez az elhanyagolt felkészítése uniós csatlakozásunkat veszélyezteti.
A “koraszülött jóléti állam” hangoztatott érve hamis érv, olyan jogosítványokat szüntetett meg vagy korlátozott a kormány – pl. a jogosultság a családi pótlékra -, amelyek már 1938-ban, a Horthy korszakban is érvényesek voltak.
Havonta közli fontosabb adatait a népmozgalmi nyilvántartás, negyven év óta a szemünk előtt nőttek katasztrófa méretűvé ezek a számok – jelenleg mintegy fél százezer a magyar etnikum évi fogyása, mégis, első számú sorskérdésünket – lenni vagy nem lenni mindmáig kirekeszti legfontosabb közügyeink – gondjaink köréből mind a politika, mind a tudomány, mind a közvélemény. Miközben a közgazdaságtudomány eljutott annak felismeréséig, hogy a gazdasági fejlődésben a munkaerő mennyiségének és minőségének – képzettségének – meghatározó szerepe van, s teret hódít az új számítás, melyben a munkaerő mennyisége és minősége a nemzeti vagyonban 50-70 százalékkal szerepel. Az emberi tőke főszerepet kapott a világgazdaságban.
Kivétel Magyarország. Mi negyven év óta a szülési kedv korlátozásával, a magzatok pusztításával “emeljük az életszínvonalat”, s ritkítjuk a fiatalságot.
Százezerrel kevesebb a munkahely az országban, mint volt 1994-ben a kormányváltás idején. Miközben a munkanélküliség csökkenését dicsérik. De azt ki tartja számon, hogy a gyermekgondozási díj és az anyasági segély megszüntetése, továbbá a bölcsődei, helyek kíméletlen csökkentése következtében a Bokros-program után 50 százalékkal (!) megnőtt a kényszerű háztartásbeliek létszáma. Ők nem munkanélküliek, hiszen a gyermeknevelés elfoglaltságai miatt még nyomorszinten sem képesek munkát vállalni. Az eldurvult családellenesség gyorsítja a népesség fogyását, egyre inkább torzítja a korösszetételt, s reménytelenné teszi a szükséges modernizációs beruházásokat. A gyérülő fiatal korcsoportokra háruló növekvő eltartási terhek mellett már nem marad forrás munkahelyteremtésre, útépítésekre, környezetvédelemre.
A társadalom korszerkezete végképp eltorzult, az elvénülés terhei évről évre nőnek, csődveszélybe sodorva a nyugellátást, a társadalombiztosítást. Évről évre sorvad a termelő korosztály, pedig az elmúlt 20 év növekvő születési hiánya még csak ezután éri el, s biztosítja sorvadását további 20 esztendőre, már elkerülhetetlenül.
Távlati nyugellátásunk egyébként már most csődben van, a “nyugdíjreformnak” nevezett színjáték úgy tett milliókat papír-részvények kiszolgáltatottjává, hogy a nyugellátás pillérét, az utódnevelést, s a legtermészetesebb megoldásokat – pl. a generációk közötti eltartási szerződést – mellőzte. A kiszámítható eredmény a biztos csőd, bár némelyek meggazdagodhatnak rajta.
A politika vitathatatlanul részes a megiramló népességfogyásban, a családokra célzott megszorításaiból” ítélve a szándékosság is valószínűsíthető. Szerepe van ebben a “Valutaalap felelőtlen, s minden tudományos alapot nélkülöző becslésének, miszerint 6-7 millió az ország optimális népessége, s egyre inkább hangot kap ez a szándék politikusok megnyilatkozásaiban is: előnyös az országnak, ha kevés a gyerek: “ha 6 millióra csökken a népesség, akkor leszünk gazdagok”.
Természetesen a jövőre tekintő, a nemzeti létérdekre alapozott család és népességpolitikával, igazságosabb tehermegosztással meg lehet állítani a fogyást, a pusztulást, meg lehet fordítani a tragikus folyamatot.
De ehhez más parlamentre, más kormányra, más politikára van szükség.
1998. április 29.